Igazából nem ujjnak néz ki.
Egy baba, amelyiket borotválni lehet.
Merő véletlenségből nőtt ilyenre az összes.
Love was such an easy game to play...
Az irodalom komoly dolog. Az iskolában is tanítják. Valószínűleg ezért van, hogy azokat a költőket, akik a szexről írogatnak, nem veszik komolyan. Csak a tényleg komoly költőket. Akiket az iskolában is tanítanak. Mert ők aztán nem írogattak semmi félreérthetőt. Ugyan már. Soha.
Verseghy Ferenc – Soror Formoza
Merűlve voltak mély álomba
mindnyájan, akik alszanak,
mikor beszöktem egy klastromba,
hol szép apácák laktanak.
Játszottak már az angyalkákkal
álmokban a friss sororok,
Sanctust hortyogtak nagy pauzákkal
közöttök a vén máterok.
Becsúszván Soros Formózával
szűk cellájának ajtaján,
ki átsegített font létrával
a klastromnak kőfalán,
átkaptam töstént karjaimmal,
mint régen-kívánt tárgyamot,
s megrakván képét csókjaimmal,
elkezdtem véle harcomot.
Mióta egymást megszerették
szóló-házban szíveink,
ily Rendez vousnak nem lelhették
jó módját mesterségeink.
Ott ült, ha együtt tréfálgattunk,
az őr, egy titkos trónuson,
s alig hogy cédulát válthattunk
némelykor a vas-ablakon.
Most hát, örülvén a prédának,
az ágyra vontam Kincsemet,
hogy harmatjában szűz udvának
megoltsam régi tüzemet,
s kezébe adván húsvillámot,
mely szörnyű nagyra duzmadott,
felbontogattam oltárkámot,
mely kődök-alján csillogott.
De, áh, mely nagy volt bámúlásom,
midőn elállván útamot,
bármely hő volt is koldúlásom,
be nem fogadta dúcomot.
Ujjammal bátran átvéshettem
egész völgyének udvarát:
de ha vesszőmet ráértettem,
rémülve zárta pitvarát.
A csillagútnak hajlására
az Éj azonban feljutott.
Intette már a solyozsmára
a nagy harang a klastromot.
Futott a költő, hajlékunkhoz,
megzördítette zárjait,
s becsukva lelvén, szomszédunkhoz
sürgette gondos lábait.
Ez volt órája válásomnak.
Elkezdtem búcsúzásomot,
s kis hasznát látván járásomnak,
szidtam magamban sorsomot.
Átkúlcsolt lyányom. Sóhajtozni
érzettem végső csókjait,
s új lángra láttam gyúladozni
a mécsvilágnál arcait.
Dühödtem. Forró ihletéssel
széthánytam minden gátomot,
s egyszersmind szörnyű szürcsögéssel
völgyébe döftem dúcomot.
Megrezzent lyányom. Ijedtében
zokogva szürcsölt friss eget.
De olvadt végre, hogy völgyében
mozgatni kezdtem a szöget.
Tüzes volt harcom. Markaimmal
felkapván alsó combjait,
fenékig dúltam ostromimmal
völgyének húsos bótjait,
s mát kétszer lőttem ki dúcombúl
egyvégben férfiségemet;
akkor megtérvén mély bájombúl,
kivontam bágyadt csövemet.
Szó nélkül habzott e pauzánkig,
de most, rám nézvén, Kedvesem
„No még csak egy kis Miatyánkig
- úgymond nyöszörgve -, Édesem!”
Mit tudtam tenni? Ujjaimmal
meg visszatúrtam dúcomot,
s tüzet szerezvén csókjaimmal,
megújítottam harcomot.
... és teljes felületre kiterjed.
Utolsó kommentek