Az irodalom komoly dolog. Az iskolában is tanítják. Valószínűleg ezért van, hogy azokat a költőket, akik a szexről írogatnak, nem veszik komolyan. Csak a tényleg komoly költőket. Akiket az iskolában is tanítanak. Mert ők aztán nem írogattak semmi félreérthetőt. Ugyan már. Soha.
Verseghy Ferenc – Soror Formoza
Merűlve voltak mély álomba
mindnyájan, akik alszanak,
mikor beszöktem egy klastromba,
hol szép apácák laktanak.
Játszottak már az angyalkákkal
álmokban a friss sororok,
Sanctust hortyogtak nagy pauzákkal
közöttök a vén máterok.
Becsúszván Soros Formózával
szűk cellájának ajtaján,
ki átsegített font létrával
a klastromnak kőfalán,
átkaptam töstént karjaimmal,
mint régen-kívánt tárgyamot,
s megrakván képét csókjaimmal,
elkezdtem véle harcomot.
Mióta egymást megszerették
szóló-házban szíveink,
ily Rendez vousnak nem lelhették
jó módját mesterségeink.
Ott ült, ha együtt tréfálgattunk,
az őr, egy titkos trónuson,
s alig hogy cédulát válthattunk
némelykor a vas-ablakon.
Most hát, örülvén a prédának,
az ágyra vontam Kincsemet,
hogy harmatjában szűz udvának
megoltsam régi tüzemet,
s kezébe adván húsvillámot,
mely szörnyű nagyra duzmadott,
felbontogattam oltárkámot,
mely kődök-alján csillogott.
De, áh, mely nagy volt bámúlásom,
midőn elállván útamot,
bármely hő volt is koldúlásom,
be nem fogadta dúcomot.
Ujjammal bátran átvéshettem
egész völgyének udvarát:
de ha vesszőmet ráértettem,
rémülve zárta pitvarát.
A csillagútnak hajlására
az Éj azonban feljutott.
Intette már a solyozsmára
a nagy harang a klastromot.
Futott a költő, hajlékunkhoz,
megzördítette zárjait,
s becsukva lelvén, szomszédunkhoz
sürgette gondos lábait.
Ez volt órája válásomnak.
Elkezdtem búcsúzásomot,
s kis hasznát látván járásomnak,
szidtam magamban sorsomot.
Átkúlcsolt lyányom. Sóhajtozni
érzettem végső csókjait,
s új lángra láttam gyúladozni
a mécsvilágnál arcait.
Dühödtem. Forró ihletéssel
széthánytam minden gátomot,
s egyszersmind szörnyű szürcsögéssel
völgyébe döftem dúcomot.
Megrezzent lyányom. Ijedtében
zokogva szürcsölt friss eget.
De olvadt végre, hogy völgyében
mozgatni kezdtem a szöget.
Tüzes volt harcom. Markaimmal
felkapván alsó combjait,
fenékig dúltam ostromimmal
völgyének húsos bótjait,
s mát kétszer lőttem ki dúcombúl
egyvégben férfiségemet;
akkor megtérvén mély bájombúl,
kivontam bágyadt csövemet.
Szó nélkül habzott e pauzánkig,
de most, rám nézvén, Kedvesem
„No még csak egy kis Miatyánkig
- úgymond nyöszörgve -, Édesem!”
Mit tudtam tenni? Ujjaimmal
meg visszatúrtam dúcomot,
s tüzet szerezvén csókjaimmal,
megújítottam harcomot.
Utolsó kommentek